Gyorsan összejöttek a kommentárok, és mivel a következő fejezet már csak pár simításra várt, gondoltam már most felteszem. Köszönöm a bétámnak, hogy matekot (és mangát) hanyagolva olvasott, és jóváhagyta a frisst. Ezúton is nagyon örülnék pár építő kritikának és véleménynek (nem muszáj hatnál megállni).
Willow
Mélyen beszívtam a frissen vágott fű édes illatát. A kivirágzott cseresznyefa megannyi hópehelyként hullatta fehér szirmait, a millió kis szirom szőnyegként fedte be a selymes füvet. Fölöttem csacsogó madarak röpködtek ágról-ágra. Hanyatt fekve, elnehezülve feküdtem a fa alatt. A nap sugarai aranyszálakként törtek át a levelek közt, melegségükkel cirógatva a bőrömet. Oldalra fordítottam a fejem, ahonnan a patak lágy, andalító csobogását véltem hallani. A víz mellett sorban, vörös színben pompáztak a tulipánok, a halkan duruzsoló méhek virágfejről-virágfejre szálltak. Lustán megnyújtóztam, egy bágyadt sóhaj szakadt ki belőlem. Elégedetten behunytam a szemem.
És akkor belém hasított a felismerés.
Borzongás futott végig a gerincemen, egészen fel, a tarkómig. Hol vagyok?
Valami kirontott a hátam mögötti bozótosból, de eszem ágában sem volt hátranézni. Felpattantam, és kilőttem, mint egy golyó. A valami utánam csörtetett, pillanatokon belül utolért, és rám vetette magát. Ledöntött a lábamról, szó szerint a hátamra ült, kezeivel szétfeszítette és lefogta a két karom.
Az akármi kézfején furcsán, sárgásan elszíneződött, átlátszó volt a bőr, kilátszottak kékes színű erei. Emberfeletti hangon visított, majd a vállamba harapott. Felsikoltottam, mire vadállatként kezdett marcangolni.
Jace
Olyan volt, mint egy veszett macska. Kapálózott, csikart, karmolt és sivalkodott. Megrázkódott, aztán kinyitotta a szemét. Ide-oda kapkodta a fejét, majd rémülten felsikkantott, és szabadulni próbált a szorításomból. Nem tudtam, elengedjem-e, mert olyan erőbedobással hadakozott ellenem, hogy az ágyról is leeshetett volna.
Egy pillanatig csábított a gondolat.
- Nyugodj le. Rossz álom volt.
- Engedj el - förmedt rám dühösen, majd belekarmolt a karomba, aztán állon vágott.
- Oké.
Amint levettem róla a kezem, rémülten az ágy másik végéhez vetődött, és a falhoz préselte a hátát. Úgy nézett rám, mint egy ufóra. Remegett és szuszogott, akár egy őzgida. Szeme kitágult, apróra húzta össze magát.
Nem értettem, mire vár, talán arra, hogy ráförmedek, és a torkának ugrok?
Willow
- Hol vagyok? - kérdeztem dühösen, amit azon nyomban meg is bántam. Elvégre ki tudja, mi a szándéka, rejtett pillantásából lehetetlen volt bármit is kiolvasni. Nem értettem a szája szegletében bujkáló mosolyt, egyre ingerültebbé váltam, ami kezdte elnyomni a félelmemet. - Jace, ugye?
Bólintott, mire alaposabban körülnéztem a helyiségben. Egyszerű, takaros szobában voltam, a vastag sötétítő függönytől félhomály uralkodott. Az ágyon kívül volt még egy nagy, kétszárnyas szekrény a fal mellett, és egy íróasztal az ablakhoz tolva, rajta rengeteg mappával és dossziéval.
Lenéztem magamra, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
Nem volt rajtam más, csak egy bő, combközépig érő póló, rajta valami banda-szerűség nevével. A takaróért nyúltam, és szégyenlősen magamra húztam. Felsóhajtottam.
- Nos hát, kedves Jace, utoljára kérdezem... Hol a fészkes fenében vagyok? - annyira homályosan derengett minden, ráadásul még az álom is túl élénken élt bennem. Belefájdult a fejem az egészbe. Erőszakkal kényszerítettem magam a visszaemlékezésre, mire könnyek gyűltek a szemembe.
A fiú arca hirtelen elgyötörté vált. Felém csúsztatta a kezét az ágyon, mire megrándultam. Nem érintett meg, az ujjait pár centire tőlem az ágyneműbe fúrta. Szórakozottan cirógatta a mintás lepedőt, aztán egyszerűen megrántotta a vállát:
- Ez az otthonom. - Annyira idegesítően egyszerűen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt vagyok az ő otthonában! Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a borzasztó viselkedését, és másodszorra is felsóhajtottam.
- Vigyél haza.
- Nem lehet, W. - W? Most komolyan? Mi vagyunk mi, puszipajtások?
- Hol van a ruhám? - csattantam fel. Becsuktam a szemem. - Te...
- Muszáj volt.
Dühösen nekivágtam egy párnát:
- Kicsit konkrétabban, te... perverz!
Megemelkedett az egyik szemöldöke.
- Kicsit konkrétabban, hm, lássuk csak, gyakorlatilag összehánytad magad, mikor magadhoz tértél.
Lángba borult az arcom.
Megint rám telepedett a kétségbeesés, mintha a nyakamon csimpaszkodott volna, és képtelen voltam legyűrni.
Hallgattam a záporozó esőcseppek kopogó táncát az ablakon. Gombóc ült a torkomban, nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Heves zokogásban törtem ki, ami iszonyú kényelmetlen érzéssel töltött el, mert Jace ott volt. Arcomat a két kezem közé temettem. Mi van velem?
- Én... - a hangom esetlenül csuklott el, aztán kelletlenül megacéloztam magam. - Kaphatnék egy pohár vizet?
Nem nézett rám, szótlanul felállt és kiment a szobából. A hideg falnak döntöttem a fejem.
Basszus.
Jace
Megdörrent az ég, amikor Alex berobbant az ajtón. Megrázta a fejét, mindenfelé vízcseppek szálldostak.
Elzártam a csapot.
A konyhába lépett, a pultra tett egy doboz tejet. Az asztalra csattintottam a pohár vizet, és karba tettem a kezem.
- Csipkerózsika felébredt.
Hirtelen mintha teljesen megváltozott volna, feltöltődött energiával.
- Felébredt? - kérdezett vissza, miközben sietősen kibújt a kabátjából.
- Tök jól megvoltunk. Először megkarmolt, megütött, aztán perverznek nevezett.
Már félúton volt a szoba felé, de most visszafordult.
- Mi? Perverznek? Te... Várj, mit műveltél vele?
- Víz - nyomtam a kezébe a poharat, és faképnél hagytam.
Willow
Alex kettőt koppantott, mielőtt óvatosan benyitott volna. Megdörzsöltem a szemem, és rögtön az jutott eszembe, milyen borzalmasan festhetek.
- Jól vagy? - hangjában szomorúság csengett. Leült az ágy szélére, olyan óvatossággal, mintha attól félne, hogy elszaladok előle.
Odanyújtotta a vizet, vigyázva vettem el, hogy véletlenül se érintsem meg a kezét. Felnéztem a szemébe, de most sokkal gyengébbnek láttam azt a különleges tekintetet. A kék szempár nem ölelt körbe, és töltötte el a közelsége bizsergéssel a gyomromat. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, elkínzott tekintettel görnyedt mellettem. Mintha csak olvasna az arcomról, megpróbált mosolyogni, de így csak a saját hamis képévé változott. Közel sem éreztem azt, hogy jól van, de még csak azt sem, hogy minden rendben.
- És te? - kérdeztem vissza halkan. A szemembe nézett, és abban a pillanatban megint elöntött az a különös érzés. Mintha csak álarcot látnék. Annyira nagyon más!
- Mindent el fogok neked mondani - hajolt közelebb, aztán mintha csak megbánta volna, visszahúzódott.
- Most - kértem. - Mi történt ott? Tudni akarom! Én aggódom...
Felállt, és elindult kifelé.
- Tudom.
- Hová mész? Haza akarok menni!
Visszafordult felém.
- Tudom! De nem biztonságos! - az arca még elgyötörtebbé vált. - Nem engedhetlek... - megrázta a fejét. - Idővel. Nem most.
Ismét rám tört a sírás, pedig annyira elegem volt már a könnyekből.
Elegem volt az egészből.
Pedig még csak el sem kezdődött.
